A belső hegység

2007. december 14.-én 4 sítúrázó indult a Liptói Havasok Zsári-völgyében (Západné Tatry-Žiarska dolina) a Három Váll (Try kopy) irányába, de az ún. Középső orom-nál (nem biztos, hogy ez a magyar neve Prostredny grúň szlovákul) lavina sodorta el kettőjüket. A többik risztották a hegyimentőket, akik aznap késő éjszakáig folytattáka keresést, de csak másnap reggel találták meg a két holttestet. A Liptói Tátrában 3-as lavinaveszély volt akkor és erős szél fújt.

Érdekes, hogy ez a 2000 méternél csak alig magasabb csúcsokat felsorakoztató hegység, minden évben nagyon sok lavina áldozatot szed. Köszönhető ez annak is valószínűleg, hogy nagyon népszerű sítúra terep és a túra sízők talán gyakrabban járnak lavina veszélyes lejtőkön mint a hegymászók, túristák.

A másik gondolat, ami eszembe jutott, hogy a hegymászó fórumokon ilyen baleseteknél meg szokott indulni egy beszélgetés, amiben előbb utóbb előkerül, hogy miben és hol hibáztak az áldozatok. Külső olvasók ezt akár a részvét vagy a kegyelet hiányának, érzéketlenségnek is tekinthetik, pedig nem erről van szó. Akik járunk néha a hegyekben, mindannyian tudjuk, hogy vannak veszélyei annak amit csinálunk. Senki nem vágyik a nehezen kontrollálható halálos veszélyekre, mint a lavina, a kőhullás vagy a hirtelen időromlás, de e kockázatok vállalása az ára az örömnek. Amikor balesetről hallok, mindig az cikázik át először az agyamon, hogy én is feküdhetnék ott hamuszürke arccal a fekete fólia alatt, hiszen hányszor indultunk már el hasonló körülmények között. Pár éve még nem is nagyon foglalkoztunk a Tátrában lavina veszéllyel, csak ha nagyon nyilvánvaló volt a rizikó. Amíg nem voltak internetes lavina előrejelzések, vagy elhittük a turista házakra kifüggesztett fokozat jelzést, vagy azt mondtuk, hogy "á csak itt hagyták a múlt hetit".

Amikor viszont az arcunkba tolják, hogy tessék öreg, nézd, itt tényleg meg lehet halni beindul bennünk egy önfelmentő magyarázkodás, hogy miért nem fogok én soha így járni. Ennek része az áldozatok hibáinak felsorolása, amely hibákat mi természetesen soha nem fogjuk elkövetni. Pedig dehogy nem. Ebből a szempontból érthető, a Szlovák Hegyimentő Szolgálat szokatlan képgalériája a sokkoló fotókkal. Én legalábbis sűrűn fogom nézegetni a lavina előrejelzéseket.

A Karakorum hegység egyik legendás csúcsa, a Nanga Parbat, valahogy mindig a különös megszállottak célpontja volt. Már első megmászása sem volt szokványos, mivel a hadászati stílusú és szervezettségű expedíciók korában, egyedül, egy éjszakát a csúcs közelében töltve jutott fel rá egy szívós német, Hermann Buhl (ld. kép). Az 1953-as első megmászás óta a hegy magán viseli e mászás hangulatát.

Egyetlen magyar megmászója Erőss Zsolt, mindenféle média hírverés nélkül szintén szólóban, egyedül jutott fel rá. Ráadásul illegálisan. Nem fizetett ugyanis semmilyen engedélyt, vagy csúcsdíjat a mászásért, nem voltak serpái vagy nagy támogató csapata. Felsunnyogott szépen, csendben.

A hegy egyik oldalát Rupal oldalnak hívják és attól különleges, hogy az egyik leghatalmasabb és sokáig megmászatlan fal volt a világon. A fal minden apró porcikája elképzelhetetlen nehézségeket tartogat a hegymászók számára. Számomra pedig a soha el nem érendő nehézség szinonímája lett. Fel sem merül bennem, hogy egyszer szeretnék itt mászni, mégis vonz mérhetetlen brutalitása és az emberi test lehetőségei egy ilyen közegben. Akkor figyeltem fel erre a helyre, mikor 2005-ben Tomaz Humar a szlovén csodamászó egyedül indult neki a falnak, majd az út kb negyedénél a rossz hóviszonyok miatt csapdába esett. Se le, se felfelé nem tudott haladni és bár ilyen magasságban még soha nem volt korábban helikopteres mentés, a pakisztáni hadsereg egyik helikopteres alakulata mekísérelte a mentést. A "szoba hegymászók" az interneten izgulhatták végig az eseményeket. Én a gőzölgő kávéval és kis csokis kekszemmel siettem minden reggel a gépemhez, hogy vajon sikerül e ma Humart megmenteni. Veszélyes volt a helyzet, mert egy átlagos edzettségű ember, már valószínűleg meghalt volna a 3. fent töltött nap után és Humar se húzhatta már sokáig. Nem fokozom tovább a feszültséget, több próbálkozás után végül sikerült megmenteni és a "hegy nagy tragédiája" szomorú cím így maradhatott a dél-tiroli Reinhold Messnernél.

Messner egy veszekedésektől és belső feszültségektől megtépázott 1970-es expedíció keretében öccsével, Güntherrel indult a Rupal oldal meghódítására. A mászás során Günther meghalt a csúcsot elérő Reinhold pedig a másik, úgynevezett Diamir oldalon ért le hosszú bolyongás után a hegy lábához. Messner ekkor már sikeres hegymászó volt, nem csoda, hogy azonnal meg is vádolták a kevésbé sikeresek testvére cserbenhagyásával. A vád szerint, Reinholdot annyira hatalmába kerítette a csúcs utáni vágy, hogy nem törődve öccse kimerültségével mindenképpen folytatni akarta az utat. Günther ezért egyedül fordult vissza a Rupal oldalon, ahol a kimerült embert halálos baleset érte. Messner tagadta, hogy cserbenhagyta volna testvérét. Az Ő verziója szerint ketten indultak el lefelé a Diamir oldalon és itt sodorta el Günthert egy lavina. Miután mindkét fél könyveket és cikkeket írt az esetről (Reinhold Messner: A végzet hegye Nanga Parbat), nemrégiben megtalálták szegény Günther maradványait a Diamir oldalon, néhány megmaradt testrészével így felmentette bátyját a vádak alól. Bár mászásuk útvonala nem a fal esésvonalában haladt, hanem azt balra elkerülve, ma őket tekintik a fal első megmászóinak.

A fal nagyjából esésvonalban történő megmászása azonban az utóbbi évek egyik jelentős hegymászó kihívása maradt. Nem csoda, hogy a legígéretesebb próbálkozók között találjuk a purista hegymászás apostolát, az amerikai Steve House-t. Hause azt a korábban szlovén és lengyel hegymászók körében tökélyre fejlesztett stílust műveli magas szinten, miszerint ha az ember egyszer neki indul egy ekkora falnak, nem szabad sokat tökölni fix kötelek és táborok kiépítésével, aludni, enni épp csak kicsikét aztán mászni kell ahogy a "csövön kifér". El lehet képzelni milyen állóképesség és technikai tudás kell ahhoz, hogy valaki ilyen stratégiával mássza a 6-7 ezer méteres magasságban kezdődő ezer méteres falakat, mikor az amúgy jó edzettségű Mount Everest mászók gyalogolni is alig bírnak áhított hegyükre. House és társa Vince Anderson akkor érkezett a hegy lábához, mikor Humart épp letámogatták barátai és nagyjából az általa választott útvonalat követve, de kedvezőbb időjárási körülmények között mászva átmászták a falat. Aztán járhattak mindenféle díjátadókra. A melléklet képen a Messner testvérek útja és House-ék útja van bejelölve. Utóbbin a számok az éjszakázások (bivak) helyeit jelzik.

Nézegetem a falrajzomat ahogy botorkálok a hegy felé és próbálom felismerni a jelekkel ábrázolt sziklaformákat az előttem tornyosuló falon. Szememmel többször végigkövetem az út vonalát a zegzugos formák között, de mikor már-már biztos lennék benne, hogy megtaláltam, be kell ismernem, hogy nem lehet az az út amin fel akarok jutni. Marad a régi bevált módszer, megkeresni a beszállást és minden standban nézegetni a rajzot, hogy merre tovább. Ezt fogom tenni.